AZ UTOLSÓ UTÁNI SZEZON UTÁN

MU-TI 92613/6

 

MUHARI EDZÉSÖTLETEK ÉS -KONCEPCIÓK

 

AZ UTOLSÓ UTÁNI SZEZON UTÁN

 

2002 tavaszán életem legjobb alapozásán voltam túl. Edzéseredményeimet, mint például 5 x 1000 m 3 perc pihenővel 2.50-es átlagra, már-már hitetlenkedve, ámde annál nagyobb lelkesedéssel fogadtam. Június elején 10 napon belül kétszer is sikerült megjavítani az egyéni csúcsomat 1500 m-en (3.51,1, 3.50,39) és már csak tizedek választottak el az álomidőtől (3.50,0). Aztán két hét múlva már csak 4.08 ment, még két hétre rá 4.14. A visszaesés érthetetlen, a különbség hatalmas volt. A lábaim egyszerűen nem akartak menni. Magyarázat pedig nem volt. Legalábbis egészen addig nem, amíg a háziorvosi EKG készülég ki nem írt három betűt diagnózisként: WPW.

 

Ez a három betű egyenes utat jelentett a kardiológiára, annak ellenére is, hogy meggyőződésem volt, hogy a szívemnek nem lehet semmiféle baja. EKG, terheléses EKG és szívultrahang vizsgálatok vártak rám, ez utóbbiban soha addig nem volt még részem, 14 év sportorvosi ellenőrzés allatti versenysport ellenére. A diagnózis hamar megvolt. A WPW (Wolf-Parkinson-White szindróma) egy ritmusbetegség. Egy járulékos idegköteg van a szívben, amely az ingerületet téves irányba viheti el és ezáltal kamrafibrillációhoz rossz esetben hirtelen szívhalálhoz vezethet. A betegség sokszor, sokáig tünetmentes, hirtelen fellépő, rövid ideig tartó heves szívdobogást okozhat, amelyben párszor nekem is volt részem. A WPW végleges megszüntetése optimális esetben a járulékos idegköteg katéteres, rádriófrekvrenciás eltávolításával (abláció) lehetséges.

 

Ez akár jó hír is lehetett volna, ha nincs még valami. Volt. Aorta billentyű elégtelenség. Az, hogy az aorta billentyű nem zár rendesen és emiatt vér tud visszaáramlani a bal kamrába, nem ritka jelenség. Csakhogy a betegségnek fokozatai vannak. Míg a legenyhébb esetek (I.) nem igényelnek semmilyen kezelést, a legsúlyosabbakat (III.-IV.) műteni kell. A diagnózis nálam I. és II. közötti, de inkább II.-es hez közelebbi fokozatot állapított meg. Mindezek fényében egy rádiófrekvrenciás beavatkozás és rendszeres ellenőrzések vártak, rám. Az ítélet: versenysport nem ajánlott.

 

Mivel az aorta billentyű állapota jobb nem, csak rosszabb lehet, amit a versenysport által okozott megterhelés csak elősegít a feltételezés szerint.Mindezt 14 év versenyzés után átélni felfoghatatlan sokk volt. Rossz álomnak tűnt az egész, csak éppen nem ért véget. Korábbi céljaim egyszeriben semmivé váltak, depresszióba estem.

 

A rádiófrekvrenciás beavatkozásra több,mint fél évet kellett várnom. Reméltem, hogy a WPW-t sikerül majd megszűntetni, az aorta billentyű elégtelenség diagnózisa pontosabb lesz és megáll I. fokozatnál és így versenyezhetek tovább. Nem így történt. Az abláció sikeres volt ugyan, de amíg a doki a katéterekkel matatott a szívemben, megtárgyaltuk, hogy az aorta billentyű állapota mégis inkább II. fokozatba sorolandó és így a versenysport továbbra sem ajánlott.

 

További kezelésre nem lesz szükségem, csak fél évenként ellenőrzésre. Normális életet élhetek. Csak nekem az volt a normális életem, hogy heti 100-140 km-t futottam és évi 30-40 versenyen vettem részt. Ezt elmagyarázni egy kívülállónak lehetetlen volt. Jóllehet végtelenül nehezemre esett, beletörődtem. Igyekeztem az élet más területeire koncentrálni. A sportból kevés maradt. Heti 2-3 futás, többnyire nagyon lazán. Egy darabig kung-fuztam is, de ez sem igazán tudta helyettesíteni az űrt.

 

2005-ben lelkileg abszolút mélypontra kerültem, életemből teljességgel hiányoztak a pozitív visszacsatolások és sikerélmények. Egy újabb szakvélemény szerint a mérsékelt sport nem árthat a billentyűmnek. Az én értelmezésemben viszont a “mérsékelt” nagyjából kimaradt. Azt viszont tudtam, hogy régi edzésmódszerekkel, középtávfutóként visszatérni nem akarok.

Így kezdtem el hosszabb távok és egyidejűleg alacsonyabb intenzitások felé tendálódni. 2006-ban minden további nélkül megkaptam a sportorvosi engedélyt, majd 31.43-at futottam 10.000 m-en. Egy rövid ideig duatlonnal is próbálkoztam, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem nekem való. Jóllehet sokat edzettem, többet, mint előtte bármikor, a magas intenzitásokat lehetőség szerint kerültem. Tünetem egészen 2007 szeptemberéig egyáltalán nem volt. Akkor szívritmuszavaraim voltak, amelyek azonban pár nap alatt teljesen elmúltak. 2007 októberében 2:25.35-öt futottam maratonon, novemberben 3:02.23-al országos bajnokságot nyertem 50 km-en.

A 2008-as szezont ennek megfelelően nagy lendülettel kezdtem. Jól is ment, csak egy idő után fájni kezdett a jobb sarkam. Április végére tudtam nagyjából rendesen edzeni. Közben újra előjöttek a szívritmus zavarok. Ezúttal azonban nem akartak elmúlni. Júliusban még sikerült ugyan 2:34.54-et, majd 2:43.18-at futnom maratonon, egy augusztusi félmaraton után arra az elhatározásra jutottam, hogy befejeztem. Egyrészt a sarkam továbbra is fájt, másrészt a szívritmuszavar nyugtalanított, azt hittem ugyanis, hogy az aorta billentyű állapotának romlása áll a háttérben.

Fél évig nem edzettem szinte semmit.

 

2009-ben csodával határos módon sikerült a sarokfájásomat végleg kikezelni, emellett a ritmuszavaraim is teljesen megszűntek. Sportos céljaim viszont nem voltak. 2011-ben a szívultrahang nem mutatott eltérést az aorta billentyűn a korábbiakhoz képest. Közben újra hiányzott valami. Pár hónapos felkészülés után teljesítettem egy hegyi ultra versenyt (50 km +3000m), amit ugyan kudarcként éltem meg, viszont lendületbe jöttem. Augusztus végén nagy álmom vált valóra, amikoris 9:51.48-cal értem célba első hosszútávú triatlon (Ironman) versenyemen. A tény, hogy mindezt heti 5-6 edzésből sikerült elérni olyannyira fellelkesített, hogy rögtön neveztem is három maratonra. amelyek viszonylag jól is sikerültek (2:39.45, Wachau/Krems, Ausztria, 2:37.28, St.Helier, Jersey, 2:35.23 Zágráb, Horvátország).

2012-re tulajdonképpen egy gyorsabb Ironman-t terveztem. Mivel azonban gyermekünk Nimród úton volt, nyilvánvalóvá vált, hogy reálisan semmilyen nyári, vagy őszi verseny nem jöhet számításba. Ekkor fordult a figyelmem Szalai Szabolcs (Viking SE – www.futohetvege.hu) unszolására a 6 órás futás világ lejobb eredménye felé. Aminek a túlszárnyalását valamilyen oknál fogva nem tartottam lehetetlennek. Az edzéseket rövid pihenő után novemberben kezdtem el. Nagyjából minden nap futottam, egy héten 160-200 km-t. Február végén már egészen jó formában voltam, amelyet a márciusi versenyek (március 10. 6 órás futás: 89,451 km, március 17. félmaraton: 1:11.46, március 24. ,maraton: 2:35.24) még tovább javítottak. Március 31-én sikerült így a korábbi világ lejobb teljesítményét 6 órás futásban 92,613 km-re javítani. Jóllehet a tény feldobott, kisebb sérülésekkel bajlódtam, motivációm sem sok maradt és Nimród érkezése is egyre inkább közeledett, így májusban abbahagytam az edzéseket.

Újabb, lelkileg igen nehéz időszak következett számomra. Hogy összeszedjem magam, leporoltam a korábbi Ironman-es terveimet és október végétől edzeni kezdtem. Decemberre ugyan sokat javult a formám, de a szívritmuszavaraim megint előjöttek és meg is maradtak. Februártól új állást kaptam, ami mellett szinte lehetetlen lett volna edzeni, így január végén azzal a tudattal fejeztem be az edzéseket, hogy ennyi volt, vége, végérvényesen. A történet azonban mégis folytatódott...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

www.mu-ti.com

MUHARI GÁBOR

MINDEN JOG FENNTARTVA!

info@mu-ti.com 2017